Azaz Rostás Giliszta Géza a család legújabb barátja, ma mindenféle izgalmas kalandokban vehetett részt kis cimborájával, Gaz Pömpöllérrel, aki gyártott neki élményparkot, tartott neki aquafittnesst, akrobatikus rock n' roll tanfolyamot, és kukacvidámparkba is elvitte.

Valahol az aquafittness és a vidámpark között alanyunk kimúlt, ami Gaz Pömpöllért egy cseppet sem zavarta a felhőtlen szórakozásban.

R.G.G. tetemét kora este helyeztük végső nyughelyére, a homokozó bal sarkába.

Én meg gyűrtem vissza a gyomromat egész délután, és a gyerek nem érti, ma miért körömkefével mostunk kezet vacsora előtt.

Fiúk, áhhh.

Ma van anyukám születésnapja, ma lenne 57 éves, és küldött nekem ajándékot, ma megkaptam Gergő első igazi, nekemszóló mosolyát.

Ettől függetlenül iszonyúan hiányzik még mindig, öt év után ugyanúgy, szegény Gergő fejére rásírtam ma párszor szoptatás közben, olyan igazságtalanság, a három gyönyörű gyerekem közül egy felet se láthatott.

a két kispasi közti összhang, a nagy báty teljesen bele van zúgva MiniMe-be, és a kicsi is jól érzi magát vele - már amennyire az ordítás hiányát így dekódoljuk :-)

Érthető hát, hogy anyai szívem meg olvad, amikor ilyeneket lehet folyton fotózni csak úgy:

és újabb gonosz terveket forral a látóhatáron felbukkant - egyelőre ártalmatlannak tűnő, magát ungyulibungyuli babucinak álcázó - újabb ellenség likvidálására.

ő itt a mit sem sejtő áldozat

egész aranyos, nem?

csak ez is pasi bassszer...

így fogom átharapni a torkát, ha megnyikkan!

a nyakát is kitekerem! 

látni sem bírom ezt az időzített genetikai bombát!

jól van, pihenj csak, amíg tudsz, höhöhö...

-Anya, én soha többet nem akarok oviba menni! - mondja az én szememfénye nekikeseredve.

-Nocsak, és miért nem?

-Mert ott mindig csak az irodába viszik a gyerekeket!

-Aha. Például melyik gyereket vitték oda? - kérdem, mintha nem tudnám a választ :-)

-Hát engem

-És milyen irodába vittek?

-A Klári néni (igazgató) irodájába és ott mi elbeszélgettünk.

-Igeen? És miről beszélgettetek?

-Hát hogy a Zalánnak nem szabad rondán beszélnie velem és folyton azt mondani hogy ő az erősebb főnök.

-Értem. De akkor miért nem a Zalánt vitték az irodába?

-Hát mert én rúgtam őt lábon.

:-D

bizony ez a bátyja, ugyanannyi idősen, és akkor rögtön be is vallom, hogy a sufniban klónozásra alkalmas laboratóriumot üzemeltetünk :-)

érzelgős sorok következnek. :-)

Szóval éppen totál kész vagyok attól, hogy mennyire gyönyörű egy ilyen kisbaba, és mennyire orgazmusközeli állapot csak megfogni, megsimogatni, megszimatolni, megpuszilni.

Mivel nagyon valószínű, hogy ő az utolsó gyerekünk, valahogy egészen másképp nézek rá, mint a testvéreire, emlékszem, Barnabásnál úgy pörgettem volna előre az időt, olyan kíváncsi voltam, milyen emberke lesz, alig vártam, hogy menjen, beszéljen, beláthassak a kis fejébe kicsit, lehessen vele dumálni, ott türelmetlenkedtünk - pedig okunk se volt rá, olyan hamar csinált mindent - megfelelve a kimondatlan elvárásoknak, szaladt, beszélt, mászott, kacagott, és azóta is egy örökmozgó zsezsgőbogár, akinek reggel a szemével együtt kinyílik a szája is, és csak az elalvás konkrét pillanatában csukja be mindkettőt. :-)

Lujzinál más volt, talán mert ő lány, és olyan nagyon de nagyon különbözött a bátyjától, hogy folyton azt lestük álmélkodva, hogy ez is más, az is más, hogy mennyire nőci egy nőci már pár hónaposan is.

És most itt ez a kicsi, akinél szívem szerint megállítanám a időt, valamiféle fura elő-nosztalgia van bennem, hogy ő az utolsó babánk, hogy ez az utolsó időszak az életemben, amikor babaszagban úszik a lakás, hogy hallom azokat a pici torokhangokat, amiket egy ekkora manócska kiad, hogy éjszaka szoptatok, és egyfolytában csak gyönyörködök benne, hibátlan kis emberke lett, puha, szuszogós, fintorgós, selymesfejű, frissen sült, kemencéből éppen kikapott illatos kis cipó.

Nem volt elég a télapónak robotolni, most már az a rohadék nyúl is befogta őket dolgozni. :-)

Micsoda élet ez kéremszépen.

A két kispasi - hihetetlenül aranyosak együtt, a nagy - számomra kicsit meglepő óvatossággal bánik a törpével, egy ujjal simogatja, fogja a kezét, betakargatja, folyton az ölébe kéri, ahol a kicsi mozdulatlanul figyel, szóval imádom őket :-)

a szentem, egyre gyakrabban húzza a kis pofiját vigyorgásra, és hiába tudom, hogy ez még nem tudatos, akkor is olvadok :-)

Egyébként az eddigiek alapján ő tűnik a legnyugodtabb gyerekünknek, úgy tűnik ő lesz a szimpatikus, csendes, mosolygós melák pasi, aki után - remélhetőleg - aprófát pisilnek a csajok.

Elképesztő, hogy egy hét alatt is mennyit változott, simul ki a pofija, kezd kilátni a fejéből, figyeli az arcomat, egyre többet nézelődik, már nincs öregapókeze, leesett a köldökcsonkja, és - emeli a fejét banyek, hason fekve simán felemeli derékszögben, meg átfordítja egyik oldalról a másikra, nagyon erős kiscsávó, a tesói ennyi idősen még fullos rongybabák voltak, ő meg simán ellöki magát. Zsebrambó . :-)

Viszont ő is csinálja azt a vércukiságot, hogy amikor éhes és végre megkapja a hőn áhított cicit, elkezdi kapkodni a fejét jobbra-balra, majd egy hirtelen lecsapó mozdulattal egy fejrándítással elkapja az áldozatot, mint sas az őzikét, halálosan vicces :-)

avagy a hónap dolgozói kupaktanácson :

Kettő darab gödröcske van a pofiján amikor mosolyog, prímán tud aludni a legnagyobb hangzavarban is, viszont időnként megpróbálja a szájába tömni és felfalni a pehelypaplant borzalmatos éhségében.

Ja és már hat napos. Illetve itt még csak hat perces.

Hát először is itt ez a has, én már nem is mondok semmit.

Sorban a harmadik, reméltük hogy a kiscsávó csak azért nem jön, mert még nincs meg a szülőpóló az apjának, és hát ugye méltatlan körülmények között nem lehet megszületni, ki tudja milyen életreszóló traumákat szerezne, ha nem lenne szülőpólónk, így tegnap este megfestettem, íme:

de vagy nem tetszik neki, vagy nem látja rendesen - fölé kéne guggolnom talán - de semmi reakció.............................

És még mindig nem szülök bazzzzzzz, most már kezdem feladni, ha augusztusig bentmarad a klambó, akkor már szedhetünk beléptidíjat is a népektől, hogy megszemlélhessék a csobánkai óriásnőt, és öccázé lehet csúzlival a számba lövöldözni a kaját.

:-)

mantrázzuk együtt: Ger-gő, gyere ki!

baglyos pizsamában

franc se nézné ki belőle, hogy ma visítva felborította a teli ruhaszárítót :-))

az én titkárnőm, és kiváló munkaerő. Bármit írok, legyen az bevásárlólista, vagy nagyregény, ha kitöltögetem a csekkeket feladás előtt, ő azonnal ott terem, felkapaszkodik a székre, einstandol magának egy golyóstollat, és roppant elkötelezett fejjel jegyzetel.

Megeszem :-)

vagyok a fiamra, mert egy szuper pasi, aki nemcsak a motorját tartja tisztán

hanem a kistestvérét is

aki sokéves tapasztalattal rendelkező szakikat megszégyenítő profizmussal fúr

amíg a hugi dedósoknak való mesekönyveket olvas, addig ő már kretén magazint

a művészi önkifejezés sem áll tőle távol

valamint szuper jóképű kis hapsi

sőt, mitöbb, gombának sem utolsó :-)

vagyok a lányomra!

Mert totálisan trendkövető:

pontosan tudja, hogy kakaófoltos pizsamához idén csak a bolyhos sapka a menő.

idejekorán felismerte a sztereó zenehallgatás gettómentes örömeit

még ha a felnőttek némileg értetlenkednek is, hogy hogy lehet azt megőrülés nélkül elviselni, ha jobboldalról azt ordítja egy mentőautó, hogy níííííííínóóóóóóó, balról meg angol parancsszavakat üvöltözik egy katonai dzsip - ő tudja a megoldást.

büszke vagyok rá, mert jól rajzol, íme egy portré, picasso bekaphattya szignóval

nézni se gyengén tud:

 valamint gyönyörűen eszik zsömlét :

Hát igen, az elmúlt héten sikerült mindkét gyereknek úgy elintézni magát, hogy alig merek velük utcára menni, nehogy valaki rámküldje a gyivit.....Barnabás drágám az óvodakertben bősz Adj király katonázás - közben sikeresen összefejelt egy hozzá hasonló szellemóriással, minek következtében egy napig úgy nézett ki mint Russel Crowe, majd pár napig úgy, mint Russel Crowe transzvesztitaként, lila, kék, sárga és bordós szemöldökkörnyékkel. :-)

Lujzibujzi meg nemes egyszerűséggel csukafejest ugrott a szőnyegre az ebédlőszékről, és hát az orrán landolt.

Szépek.

Mármint az enyém, az van tele, elérkeztem a terhesség végéhez, és rohadtul nyűgös vagyok, a hasam obelixet is megszégyenítené, 200 méter megtétele után fújtatok és izzadok, és nem alszom jól, és parázok persze  hogy már nem mozog annyit a gyerek, időnként keménykedek, időnként keményedek, és egyre kevesebb türelmem van a kintlévő kiskorúakhoz, meg úgy alapjáraton bármihet és bárkihez és mindenki hagyjon békén és ne szóljanak hozzám és pláne ne kelljen tűzoltóhelikoptereset játszanom és ezerhatszáznegyvenötödjére is elmesélnem a kippkopp és tipptoppot könyörgöm :-)

Hálistennek ember és a barátnőm sokat segítenek, nélkülük már legyilkoltam volna a családot, és elégedetten fújtatva heverésznék a hullák fölött a kanapén. :-D

Na rinya off, csak jó lenne már ha ez a drágalátos harmadik gyermek kibújna végre, próbálom neki magyarázni, hogy sokkal-sokkal jobb helye lenne már kint, de szerintem a bentről hallott csatazaj elbizonytalanította, félti az életét, egyszercsak azon kapjuk majd, hogy kidug egy táblácskát "Jó itten" felirattal :-)))))

Bemutatom a legifjabb Rostás csemetét, tegnap sikerült megnéznünk, én hangosan felröhögtem, amikor megláttam, gyakorlatilag kiköpött bátyja, olyan volt, mint egy timetrip :-)

de jól van, mindene működik, nem sovány :-) 2 kiló és 40 deka így 32 hetesen, és nagyon egyértelműen férfi :-)

Na milyen verset lehet írni egy ilyen csóktól?

Olyan hirtelen lett a kis kopasz fogatlan golyófejből öntudatos nagyfiú, hogy csak hápogok. És érzem, hogy kezd távolodni, tudom, ez most érzelgős duma, de akkor is, az én kisbabámból pasi lett, véleménnyel, akarattal, belátással, és ez valahol zseniális, valahol meg facsargatja anyai szívemet, és hát ugye hol van még a folyamat vége, amikor eljutunk, a "Forgalmit, slusszkulcsot, majd jövök" - korszakhoz :-)

És most nem is arról beszélek csak, hogy a múltkor felhívatta velem a barátnőmet, majd elkérte a telefont és megkérdezte: Edit, átmehetek a gyerekeiddel rohangálni? Majd átment - egyedül, oké, hogy néztem, mert itt van a szomszédban, de akkor is, eljátszott ott vagy 3 órát, majd hazajött, félútig kísérte a haverja, aki már naaagy hétéves, hanem hogy hirtelen kérés nélkül és magától csinál rengeteg olyan dolgot, amikért régóta könyörgök-balhézok-magyarázok.

Fürdés előtt levetkőzik, berakja a ruháját a szennyesbe - oké, a zoknikifordítás még egy távolabbi projekt :-) - elmegy pisilni, nehogy a fürdővízben kelljen, bemászik a kádba, lemosakszik, fogat mos, kimászik, megtörölközik, és csak itt jövök én, mert a pizsamafelvétel még nem megy tökéletesen.

MInden kajánál ő terít, én adogatom a kezébe a tányérokat-poharakat, ő meg felpakolja az asztalra, ha elfelejteném a szalvétát, figyelmeztet, kaja után kiviszi a tányérját-poharát a mosogatóba, este elpakolja a játékait................én meg csak lesek.

És olyanokat mond, hogy hanyattesünk a röhögéstől. És szeretgeti a kishúgát, és nem bántja, és ha az ominózus kishúg hisztériás rohamot kap, elnéző  mosollyal szemléli, a már mindenen túllévő laza világfiak bölcs félmosolyával, majd önelégülten konstatálja, hogy ő már nem csinál ilyet. :-) És tényleg nem.

 Jó, persze azért időnként lemegy az agyáról és kiborítóan rossz és dobál és ugrál és hörög és nem lehet vele bírni, de ahogy látom mostanában néha felnőtt pasiknak is elszáll minden önkontrolljuk :-)

Szóval sokkal élhetőbb vele az élet, sokkal szórakoztatóbb, cserébe persze a kicsi kezdi a dackorszakot, de szegénykén már csak röhögünk :-)

miből lesz a cserebogár!

http://www.elfyourself.com/?id=1420929208

thanks to Nóri :-)

Tény.

A gyerek megszokta, hogy ha valamije fáj, beütötte, stb, kér és kap rá gyógypuszit, és attól persze rögtön jobb lesz.

Tény.

A gyerek éjjel kettőkor megjelent az ágyunk mellett, majd spontánul belehányt, délelőtt meg csúnya hasmenéssel küszködött, amitől nagyon-nagyon megfájdult a seggluka.

Kéretik összekombinálni a fenti kettőt, majd elképzelni (nem lehet) az arckifejezésemet, amikor megjelent előttem széthúzott farpofákkal.

:-D

Avagy hogyan nyuvasszuk ki néha túl idegesítő behemót bátyánkat:

1. lépés. Nézzünk gonoszul és forraljunk sátáni tervet

2. lépés. Adjuk be szegény mit sem sejtő áldozatunknak a végzetes mérget tartalmazó csipkebogyószörpöt:

3. lépés: Várjunk, és figyeljük az áldozatot. Hogyhogy még mindig él és a pofánkba röhög?

4. lépés. Adjunk be még egy adagot a biztonság kedvéért.

5. lépés. Szemléljük meg a hatást, örüljünk, az áldozat kiterült. Azért még egy adag lecsusszanhat. Menjünk tutira.

 Utolsó lépés: Együttérzően simogassuk meg szerencsétlen áldozatunk fejét, majd menjünk szólni anyának/apának/Viktornak, a takarítónak.

nem tudok ennél többet hozzáfűzni :-)

a gyerekem. Pedig már gyerekpszichológusnál is voltam, erre kiderül, hogy nem azért ordít és rohan és pörög és ordít és hörög és ugrál és bukfencezik és fejenáll és ordít és felmászik és leugrik és ordít és rohan, mert

-genetikai alapokon nyugvó elmebaja van,

-hiperaktív szociopata, akinek bentlakásos átnevelő oviban a helye

-az anyja egy szülői antitálentum, akinek lövése nincs a gyereknevelésről, és a gyerek emígyen fejezi ki hogy éppen roppantmód sérül érzelmileg, hanem egyszerűen csak alig-alig hall az eltömődött füljárataival, és mivel igen karcsú az az ingermennyiség, ami hangilag éri őt alapjáraton, hát kipótolja bazeg.

Úgyhogy most orvosi igazolással rossz mint a bűn, és állítólag az antibiotikumtól, vagy az esetlegesen kilátásba helyezett fülfelszúrástól nem csak a hallása jön rendbe, hanem a pszichomókust is lemondhatom........

ja és ilyen fülsapkában nyomul itthon, és kásás lóbál, lő és gól!

Hát kérem, ilyen képek biztos lesznek még, egyszerűen csak ámulunk és bámulunk, hogy mennyire puncimanci a lány már 16 hónaposan is, kéretik megfigyelni a kisujj, illetve mobiltelefon-tartást :-))))))

Kezdek ráunni a fórumozásra, pedig már több mint 3 éve beszélgetek emberekkel, többükkel baráti viszony is kialakult, hiányoznak, ha nem nézek be mindennap.

De ami a nyilvános fórumok előnye, hogy bárki szabadon beírhat és elmondhatja a véleményét, az a hátránya is, amikor például felbukkan egy önmagát vállaló pedofil a szülői munkaközösségben, és nem lehet lelövetni, kimoderáltatni, agyonveretni, kiheréltetni, mert nem írta le konkrétan azt a mondatot, hogy húúú, de megkefélném azt a szexi kis hároméves seggét a fiacskádnak, hanem cseverészni akar, miközben más topikokon nyíltan felvállalja hogy pedofil, és ugyan állítása szerint juj és fuj és gyógyulni akar, valójában magamutogatni és haverokat gyűjteni, aik hasonló elmebajjal néznek szembe nap mint nap. Esetleg egy jó kis kép-cserebere? Idenézz, itt egy ötéves, de olyan a teste mint egy négyévesé! Mit adsz érte?

Hányingerem van. Én hiszek a toleranciában meg liberálisnak tartom magam, de ezt már nem bírom lenyelni. Gondolom hamarosan a belezős sorozatgyilkosok érdekvédelmi szakszervezete is fel fog bukkanni, és kikérik maguknak hogy csúnyákat gondolunk róluk, mert nekik nehéz gyerekkoruk volt, és joguk van arról beszélgetni, amiről szeretnének. Valami nagyon el van itt csesződve.

A kórházban jöttem rá, hogy minden baj okozói a pasik, de komolyan.

Ezek már kicsinek is kattantak egytől egyig, egy másfélévesben is ugyanaz a brutális ösztön dolgozik, mint az ősemberben, aki legyilkolta a kardfogú tigrist.

Ugye a 3 hét alatt jó sok gyereket láttam bejönni-hazamenni, és egyre stabilabb meggyőződésem, hogy ugyan szar lenne a világ pasik nélkül, de sokkal nyugisabb szar.

Egészen hihetetlen volt azt megfigyelnem, hogy a behozott kislányokkal a világon semmi de semmi baj nem volt, totyogtak, ölelgették a plüsseiket, egymással is szépen eljátszottak - már amennyire ez a két év alatti korosztály tud egymással játszani - de nyugalom volt, béke, csicsergés, anyák beszélgettek, stb.

  Na de a kisfiúk.........kivétel nélkül mindegyik egy igazi kis pszichopata (mondom ezt úgy, hogy a sajátomra is igaz), az első dolguk volt földhözbaszni a játékosdobozt, kiborítani, elkezdeni nekitolni a többi gyereknek, rángatták ki a többiek kezéből a játékot, hisztiztek, dobáltak, ordítottak, csapkodtak, az egyik másféléves atomanti konkrétan rászállt szerencsétlen Lujzira, ahogy kiléptünk a szobánk ajtaján, megjelent a törpeköcsög és elkedte a lányt rugdosni, lökdösni, az meg csak nézett.

Anyáknak esélyük nem volt belefolyni a folyosói eszmecserébe, mert azt csinálták, amit egyébként én is anno, nonstop mentek a gyerek után, fogták le a kezét, vették fel az eldobált játékot, korholtak, magyaráztak, sűrű elnézéseket kértek és szemlátomást nem értették, hogy hogy lehet az, hogy a Lujzi meg egy másik kislány 20 perce ücsörögve játszik két plüssizével.

Borzalom, kérem, borzalom. :-)

Mindenről a kromoszómák tehetnek, tudom, de akkor is elképesztő volt látni, hogy a pelenkás porbafingó kis hülyék is már kényszeresen harcolnak, kakaskodnak, mindennel azonnal csinálni akarnak valamit, mindent szétszednek, eltörnek, minden azonnal kell nekik, vááááááá, és hogy az agresszió is úgylátszik veleszületett történet, nemcsak a lábszag.

Ami borzasztó volt a kórházban

látni a gyerekem rettegő nyüszítését, ha csak ránézett valaki, hallgatni, ahogy üvölt a kezelőben, ahova nem mindig engedtek be, orvos és nővérfüggően, és az ajtónak támasztott homlokkal hallgatni, ahogy zokog és ordítja felváltva hogy anya meg apa, és amikor kihozzák végre véresen, elgyötörten, vörös fejjel, leizzadva, óriási könnyekkel a szemében, és még egy óráig úgy kapaszkodik belém, mint a kismajmok, és csak hüppög, akkor vigasztalóan dünnyögni és nem bőgni, nem bőgni, nem bőgni.

lerakni a gyereket a műtőasztalra az intenzíven, kiharcolni, hogy ottmaradjak, amíg elalszik, látni, ahogy kezd hatni a bódítás, és egyre mélyebb hangon sír, próbál nyúlni felém, hogy vigyem innen, ne engedjem hogy bántsák, de már alig mozdul a keze, kimenni, egy órát állni az üvegajtó előtt, hallani, ahogy egyszercsak felsír az altatás alatt, elképzelni, ahogy szúrják be a bordái között a tüdejébe a tűt, bemenni, könnytől összetapadt hosszú, csukott szempillákat nézni, oxigénmaszkot tartani, pulsoximétert figyelni, és nem bőgni, nem bőgni, nem bőgni.

mások hihetetlen nyomorát látni, a vízfejű kislányt, akit ketten vittek a kezelőbe, egyvalaki csak a fejét tartotta, és átordította az éjszakákat, mert valami baj volt a shuntjével, a kéthetes kisbabát, akinek amputálni kellett a lábujját, ugyanis leégett, mert amikor besárgult, és kék fény alá tették, a nővérke alá rakta a hősugárzót, majd cseszett ránézni, hogy ugyan már miért is ordít szerencsétlen, a szép arcú, súlyosan fogyatékos 16 éves lányt, akinek herpeszvírus ette meg az agyát fél évesen, és most fokozatosan leépül, magzatpózba görbülve alszik az ágyán egész nap, a másfél éves kislányt, akinek senki nem tudja milyen enzim-gondja van, de 5 hónapos kora óta nem nő a feje, és súlyosan elmaradott, csuklik-nyeklik, mint egy túlméretes rongybaba. És a kicsik, akiket otthagytak éjszakára, és a folyosóra kirakott járókákban ordítottak fél éjszaka, miközben a nővérek mellettük kávéztak, meg pasziánszoztak a számítógépen.

volt a régieknek, amikor egyszerűen derékig beásták a gyereket a krumpliföld szélére, hogy ne legyen láb alatt.

Meg a pálinkás kenyér és a máktea se volt egy akkora faszság, kezdek rájönni.

Mert régen álltam ennyire közel az agyoncsapáshoz, mint ma. Az egy dolog, hogy egész nap ordított, mint a bélcsavarodásos öszvér, hogy sokezer felszólításom ellenére lebirkózta a húgát és teljes súlyával a fejére feküdt, de vagy ötvenszer, az is oké, hogy szétfújta az apja borotvahabját, rá a kiteregetett ruhákra. Pillám nem rebben..

De hogy miért tépte apró miszlikbe a társasjátékunkat, amíg a Lujzit altattam, és miért terítette be vele a szobát, hogy miért locsolt bele fél liter fantát a budiba, miért hugyozta le a kárpitos étkezőszéket, és miért kent szart a fenti vécé falára, ezekre nincs válaszom.

Ezek az univerzum nagy kérdései, akárcsak az, hogy mi a francért is hagytam abba a fogamzásgátlót. :-D

Navégre sikerült eljutnom odáig, hogy ide is írjak, kicsit tömény volt az elmúlt egy hónap, kicsit belecsaptunk a lecsóba betegségileg, volt itt tüdőgyulladás, mellhártyagyulladás, bárányhimlő, fosós vírus, kérem, á la carte.

Terveztem egy nagyon lírai posztot arról, hogy milyen is volt a kórházban, de nem nagyon lehet leírni, amikor benne voltam, nem is nagyon fogtam fel, mekkora gáz van, csak evickéltünk előre a sárban, a gyerek egyre rosszabbul volt, elérte a mélypontot, visszafordult, én meg próbáltam küzdeni, szórakoztatni, figyelni, valamit csinálni, hogy jobban legyen ez a törpe, aki csak feküdt lázasan, szürkén, lógtak belőle a csövek és nézett. Illusztrációnak egy ilyen volt- ilyen lett, a mélypontról, meg a javuló stádiumról:

szóval ez volt a legótvarabb nap, amikor a kurva staphylococcus leverte az ellene indított addigi próbálkozásokat, telenyomta a gyerek tüdejét folyadékkal, és cianotikus állapotba hozta a fincsi kis toxinjaival:

szerintem simán elmenne bármilyen adománykérő oldalra, ahol beteg gyerekeknek gyűjtenek, annyira pocsékul néz ki szegény.

Itt már azért virul:

bizony áldozatokat követel. 

A tegnapi elkészítése során, míg én magatehetetlenül kevertem és kavartam és habartam, a lánylény ellopott, kiszakított, majd magasan a feje fölé emelve magára szórt egy zacskó zsemlemorzsát - csini volt a morzsás szempilla :-), báty pediglen az apja samponjának teljes tartalmát a fürdőkádba locsolta, és jól felhabosította.

És még a fasírt sehol sem volt.

Élén Gaz Pömpöllérrel, aki olyan két és féléves korában elhatározta, hogy márpedig ő nem alszik délben, nem és nem, ha a fejünkön pörgünk akkor sem. Ébren maradni viszont nem bírt, délután 5 körül spontán egyszerűséggel felborult, ahol éppen volt, na abban az időszakban készült ez a fotósorozat, már régebben akartam összesíteni, hogy lássuk mind, egy kétésféléves élete igenis rendkívül fárasztó.

Amennyire a bátyja macsó, ő épp annyira misspunci, két ujjal nyúl a dolgokhoz (kisujj eláll persze ), babusgatja a plüssállatokat, amiket báty le se szart soha, nyávog, huncutkodik, nyafog, maga sem tudja miért hisztizik, csak azt tudja, mit NEM akar, pasit is tud fogni csábmosollyal és nagylábujjal

Tévedhetetlenül megy a boltban a pink cuccokhoz, mintha zsinóron húznák. Pedig itthon fiús képzésben részesül, prímán tud már kisautót tologatni, sínt összerakni (szétszedni), mozdonyt berregtetni. és mégis. Előre rettegek a ránk váró barbis-flitteres-fésülhetősörényűkurvapónis-lakkcipős időszaktól, valahogy a robotembereket jobban tolerálom......

Megnéztem a statisztikáimat, és azóta azon röhögök, hogy milyen fejet vághatott az a szerencsétlen, aki beütötte a google-be, hogy "szopd", és ezt a blogot dobta ki neki a cucc, benne az én mesekönyves posztomat :-)

De eleve, hogy lehet ilyet beírni a keresőbe, így, felszólító módban ? :-)

     A bugyijában is kardot hord

 És fejének védelméről is gondoskodik!

Mindkét gyerekem az egy kissé.

Kezdjük ott, hogy tegnap reggel, amikor öltöztem, Lujzibujzi odajött és elkezdte szemlélni a mellemet, bökdöste, stb, persze odagyűlt a báty is, úgyhogy jónak láttam kisebb beszédet tartani a kisbabák korai táplálkozási szokásairól, elmondtam nekik, hogy amikor kisbabák voltak, ők is a cicimből ettek, blablabla, blablabla. Egyszercsak fény gyúlt a lánylény szemében, szemlátomást összekapcsolta a fejecskéjéban a cici és az enni szavakat, ám kedélyes nosztalgiázás helyett eldöcögött a babavillájáért, és elkezdett döfködni, hogy hát akkor nosza, együnk, vagy mi a szösz :-)

Majd erre ma a gyerek szerencsésen felgyógyult a hőstűzoltó szerepkörből, helyette  egész nap varázsolt, kedvenc varázsige az abraka abraka abra, anya változzon kővé! - mire én persze megdermedek, és egészen csak egy puszitól oldódik fel az átok vagy mi.

Első ilyennél elhangzik a varázsmondat, megmerevedek, majd egyszercsak érzem, hogy a gyerek odajön,....................és elkezdi feszegetni a gyűrűmet az ujjamról basszameg! Asszem nem lesznek önmegvalósítási gondjai :-)

Én viszont kezdek félni...

De azonnal!

Mert az oké, hogy a gyerekkel a nap 80 %-át szerepjátékozással töltjük, és oké, hogy én mindig kiemelten fontos szerepet kapok. Oké, vagyok mozdony, kőszikla, busz, hegyen ragadt hegymászó, locsolócső, híd, süni, malac, mozdonyvezető, kígyó, dínóanya, sas, római hadvezér, obelix, kalóz, török, és még tökömtudja mi minden, és persze mindez egy napon belül. Ezt csinálja utánam a merilisztríp basszameg.

De ez még mind hagyján ahhoz képest, amikor beleragad egy szerepbe a mandró, és onnan se előre, se hátra, nekem meg az agyam folyik ki a fülemen, amikor nyolcvankilencedszerre teszi fel az abszolút nem rávezető jellegű kérdést: Anya, füst van és tűz!! Fuldoklasz és köhögsz?

Mit lehet erre mondani?

Így hát fuldoklok és köhögök, segítségért kiabálok (közben fél kézzel mondjuk lujzi seggét törlöm ki), és persze várom, hogy egy úgynevezett Hős Tűzoltó megmentsen. H.T. meg is érkezik apa bukósisakjában, nevéhez méltó hősiességgel átölel, közli, hogy meg vagyok mentve, csak ha esetleg nem vettem volna észre. Én hálatelten megköszönöm a mentést, mire H. T. közli, hogy ne féljek, amíg őt látom, majd elvonul a szoba sarkába, ahonnan is felteszi a kérdést: Anya, tűz van és füst! Fuldoklasz és köhögsz??

És kezdődik elölről az egész bolhacirkusz, egyszer, kétszer, százszor.

Én tudom hogy a sok ismétlés pszichológiailag mennyire kurvára fontos a kis lelkecskéjük épüléséhez, de ami sok az sok :-)))))))))

Köhögök és fuldoklom, valaki mentsen meg!! :-)

Sajnos úgy tűnik hiába töltöttem 24 évet nagyvárosban, az elmúlt 5 év visszavonhatatlanul vidékivé tett, és amikor be kell mennem ügyintézni a fővárosba, egyre közelebb kerülök az idegbajhoz, annyira irritál, hogy kosz van, büdös, haladni képtelenség, mindenhol kupacban állnak az autók, beragadnak a kereszteződésekbe, dudálnak, furakodnak jobbról-balról, vááááá.

Mikor leparkoltam a Nyugatinál a felüljáró alatt és kiszálltam a kocsiból, rendesen hátratántorodtam az orbitális húgyszagtól, rögtön megtalált egy szintén bűzlő csöves, rámszállt egy tolakodó feka, félóra alatt elintéztem, amiért beautókáztam, majd hazaautókáztam, összesen 3 órát ültem a kocsiban azért a nyomorult 30 percért, amíg megvettem az ezévi kontaktlencseadagomat, hihetetlen.

Mi lett ezzel a várossal?

De ha egyszer tényleg az.

Viszont nekem meg kedvencem ez a kép mostanság, teljesen jól mutatja a kölcsönös imádatra épülő viszonyrendszert a Lánylény és Nagy Apaisten között.

tőlem pedig biztos nem látta :-)