Nos, egy kerek hétnyi óvoda után valamelyik kisklapec sikeresen leirtotta a csoportot vmi okádalom vírussal, hárman kórházban, hatan a csoportban, többiek dögrováson otthon. Persze mi is beleszaladtunk, szegény gyerek köhög meg zörög meg csörög, de ez még hagyján.

De hozza ezt a tipikus betegpasi-feelinget, ami rosszabb, mint ezer pms-es nő a köbön, valami kibírhatatlanul morcos és pökhendi és kötekedő, már megint önmaga paródiájába fordul, mint a kétéves dackorszakában, amikor ült a kád vízben, és elkeseredetten ordította, hogy EZ NEM VÍZ! NEM FÜRDÖK!

Na most dettó ez van, reggel kikérte magának, hogy miért van ott az ajtó, ahol. :-D

És mindent kikér magának, és minden mondata úgy kezdődik, hogy hééé, hogy képzeled, hogy, és undok a Lujzival, és az átugrott vendégeket azzal köszönti, hogy héé, hát ti mit kerestek itt, de olyan hangsúllyal, hogy belehallod a bazmeget, amit csak azért nem mond, mert nem ismeri.

Már azt vártam, mikor fog spontán öngyulladásban kitörni a rettenetes pukkancs-rohamoktól :-)

De azért imádom, így miniatűr pukkancs pasinak.

Estére persze megszelídült, de csak velem, csóri Lujzit úgy söpri félre az útjából, mint tornádó a kiscsirkét. Kiscsirke meg sajnos kezdi eltanulni tőle ezt a pukkancs viselkedést, és már ő is lökdösi és csapkodja, én meg szárazra magyarázom a tüdőmet, hogy a kicsi azért lökdösi, mert tőle ezt látja, és feltételezi a kis 15 hónapos logikájával, hogy akkor bátyóval így kell viselkedni, ez a társadalmilag elfogadott. Régebben pedig folyton simogatta, ehhh.

vagyok, ma eladtuk azt a házat, amit anyu épített a faterommal, és amiben boldogan éltek, míg meg nem halt, és amiről megígértette halála előtt, hogy nem fogjuk eladni.

Persze a racionális énem megérti, hogy a faterom egyszál magában nem bírja fenntartani azt a kurva nagy házat meg medencét, meg hogy egy éve nem járt effektíve az emeleten, kivéve amikor vevőknek mutogatta, de közben sírhatnékom van eléggé.

Ráadásul oltári pöcsfejek vették meg, hájfejű vörösképű ügyvéd úr, akinek végig azt néztem szerződéskötés közben, hogy mikor pattan le valamelyik inggombja, és fapina szótlan neje, akinek derogált a csevegés.

És most október 8 ig ki kell pakolni azt az ótvar nagy házat, hát szépen leszünk.

Arról nem is beszélve, hogy az még külön szar, hogy soha többet nem tölthetjük kint a nyarat a medenceparton, nyugiban , békében, barátokkal.

Faszomat.

Telefonon beszélek a barátnőmmel, gyerek elkéri a telefont, és az alábbiakat hallom:

-Szia Edit! Hol van a Csaba? (férj)

-Iskolábaaan??? Miért ment iskolába?

-Hogy okos legyeeen??? Hát az ki van zárva!

:-)

Mármint a kisfiam.

És nemcsak azért mert lehugyozza a vécédeszkát, felakadt szemekkel képes imádni egy sportkocsit vagy egy tankot, az állatkerti simogatóban lazán arrébb taszigálja a kétméteres lámát hogy igazságot tegyen a kiskecskék univerzumában, vagy mert masszívan elutasítja a halványan virágra emlékeztető absztrakt mintás kék kínai alsógatyát - mert az lányos.

Egyszerűen olyan egója van, hogy az félelmetes, alapból feltételezi, hogy az egész világ azért teremtődött, hogy őt és az ő egóját kiszolgálja.

AZ egy dolog, hogy szerinte mindenkinek csak ő hiányzik, fordítva sose. Ma reggel óvodába menet kifejtette, hogy a hétvégén már biztos nagyon hiányzott az óvodának, és az Andi néni és a Julike néni biztosan sírdogáltak nélküle. :-)

Mondtam, tuti.

Majd pár órával később belezokogott nekem az óvónéni mobiljába, hogy NAGYON SÍROK , ANYA!!! akkor értementem, hazahoztam, mivel értelmes magyarázatot nem bírtam belőle kihúzni, jegeltük a témát.

Most az előbb, meseolvasás után (miután háromszor, kissé csalódottan megkérdezte, hogy tuti nem kisdelfin van-e a hasamban, mert ő annak jobban örülne, mint egy kistesónak), azért kibuggyant belőle a mai nap. És tisztelt egybegyűltek, az volt a baja az én drágámnak, hogy versenyfutást tartottak a focipályán az óvónénik, és azt mondták, hogy a kicsik menjenek hátra! És ő nem kicsi! Mégilyet! Hogy képzelte ezt az Andi néni??

Próbáltam együttérző lenni és halkan magyarázgatni, közben rázott a visszafojtott röhögés. Ekkora egót?!!!

Adva van egy autómániás hároméves, aki megkapja a legtutibb könyvet, ami egy autószerelő műhelyről szól, lehet kihajtani, behajtani, szerepelnek benne olyan szavak mint karosszéria, fúrógép, felni, egyszóval igazi klasszikus, és előolvasás közben egyszercsak harsányan röhögni kezd az én emberem, az egyik oldalon ugyanis az a bájos kis sztori szerepel, miszerint Faszomtudjamilyen kisasszony nekiment a villamosnak, és összetört a kocsija eleje. Nosza elviszi a szerelőhöz, aki több fázisban, illusztrálva megjavítja azt.

És itt jön a tutiság, utolsó kép, megjavított autó, hepiség, és az autó mellett F. kisasszony és a szerelő éppen orbitális smárt váltanak, rendes nyelveset.........

Mire tanít ez a könyv? Hogy ha nincs nálad kápé, szopd le a szerelőt!

De komolyan.

Attól függ honnan nézem, egyik pillanatban könnyesre hatódom magam, amiért két ilyen szép, okos, bájos, egymást szerető kis angyalkám van, a következő pillanatban Géza elkezd artikulálatlanul ordítva rohangálni, mint egy fullos elmeháborodott, közben fellöki a hugit, Lujzi meg sikítva próbálja meg elnyomattatását kifejezésre juttatni, én meg csak állok, és merengek, vajon mennyi lehet egy repjegy valami szigetre ahol fehér homok van és relatíve kevés cápa.

A gyerekek amúgy is mind elmeháborodottak, csak annyira bájosak (álcázás rulez!), hogy elnézzük nekik. Ha csak feleennyire cukik lennének, már mind a gumiszobában nyomnák a performanszaikat.

Ma Lujzi egy gombóc fagylalt fotójától kapott ordítógörcsöt, mert nem fért bele abba a mákszemnyi agyába, hogy azt nem lehet megenni, és csak kaparászta, kaparászta a könyvet és visított, mint a beteg malac, én meg azt se tudtam sírjak vagy röhögjek. Aztán inkább röhögtem. :-)