érzelgős sorok következnek. :-)
Szóval éppen totál kész vagyok attól, hogy mennyire gyönyörű egy ilyen kisbaba, és mennyire orgazmusközeli állapot csak megfogni, megsimogatni, megszimatolni, megpuszilni.
Mivel nagyon valószínű, hogy ő az utolsó gyerekünk, valahogy egészen másképp nézek rá, mint a testvéreire, emlékszem, Barnabásnál úgy pörgettem volna előre az időt, olyan kíváncsi voltam, milyen emberke lesz, alig vártam, hogy menjen, beszéljen, beláthassak a kis fejébe kicsit, lehessen vele dumálni, ott türelmetlenkedtünk - pedig okunk se volt rá, olyan hamar csinált mindent - megfelelve a kimondatlan elvárásoknak, szaladt, beszélt, mászott, kacagott, és azóta is egy örökmozgó zsezsgőbogár, akinek reggel a szemével együtt kinyílik a szája is, és csak az elalvás konkrét pillanatában csukja be mindkettőt. :-)
Lujzinál más volt, talán mert ő lány, és olyan nagyon de nagyon különbözött a bátyjától, hogy folyton azt lestük álmélkodva, hogy ez is más, az is más, hogy mennyire nőci egy nőci már pár hónaposan is.
És most itt ez a kicsi, akinél szívem szerint megállítanám a időt, valamiféle fura elő-nosztalgia van bennem, hogy ő az utolsó babánk, hogy ez az utolsó időszak az életemben, amikor babaszagban úszik a lakás, hogy hallom azokat a pici torokhangokat, amiket egy ekkora manócska kiad, hogy éjszaka szoptatok, és egyfolytában csak gyönyörködök benne, hibátlan kis emberke lett, puha, szuszogós, fintorgós, selymesfejű, frissen sült, kemencéből éppen kikapott illatos kis cipó.