Csakis ez lehetett.
Valamikor a közelmúltban egy ronda ufóhadsereg rohanta le Csobánkát, és kicserélte az én szépséges, kedves és bűbájos lányomat egy nem kevésbé szépséges, ámde totálisan elviselhetetlen vipera-hárpia keverékre. Ezúton szeretném nekik üzenni, hogy legyenek szívesek és hozzák vissza, különben baj lesz.
Kitört és teljes erővel tombol ugyanis a nagybetűs Dackorszak, minden, de minden türelmemre szükségem van - és nem állnak végeláthatatlan készletek raktáron, az az igazság.
Mert elég sokat elhasználtam belőle pl. tegnap este, amikor vacsora, fürdés, pizsama, mesélés, puszik, pohár vizek, simogatások, miegymás után a fiaim szépen elaludtak, a rémündérke meg nekilátott telitüdőből visítozni az ágyában, randán visszaélve azzal, hogy nem hagyhatom ordítani, mert felkelti a többieket, így persze be is mentem, bő félóráig próbáltam suttogva, simogatva, énekelve jobb belátásra bírni, de ez a megátalkodott teremtés csak visongott, NEMAKAJOKALUDNIIII!!!, NEMCSUKBESZEMEDSZÉPEN!!! NEMÁLMODOOOOOK!
Jó, akkor ne aludj, lehoztam a földszintre, ahol kéremszépen egészen pontosan éjfélig produkálta magát az álmosság leghalványabb jele nélkül, ugrabugrált, csiripelt, énekelt, be nem állt a szája, én viszont némileg depressziósan fogadtam, hogy a napom 3 darab nyugodt, gyerekmentes óráját is elvették tőlem, most már tényleg 24/7 anya vagyok bassza meg a nyúl.
És folyamatosan feszegeti a határokat, anyaanyaanya, kérek almát, megpucolom, nem kell, anyaanyaanya, kérek szőlőt, megmosom, nem kell, anyaanyaanya kérek körtét, nem kapsz kislányom, kéreeeeeek körtéééééét, kéreeeek körtééééét, vááááááá, tundalanda tup tup, hiszti, ordítás, dobálja, ami a keze ügyébe esik, felvenni nem hajlandó, és ezt így naponta kb ötvenszer, bármikor, bármiért.
És undorító módon féltékeny felfelé és lefelé is, ha a bátyja csak elmegy mellette már ordít hogy haddabbaaaaa, ha a fürdőkádban hozzáér a kislábujja, már ordít hogy neeeeefááááj, és felháborodásában az összes fürdőjátékot kihajigálja a kádból, a múltkor lebukott, reggel vonyított az ágyában, hogy jaajj, neeee, hagydabbaaa, ááááá, ember benyitott, hogy már megint mi van, a bátyja ott horkolt az ágyban, muffolini meg önszórakoztatásból mószerolta hisztérikusan. Szerencsétlen Gergőt úgy fellökte a múltkor, hogy rendesen koppant a feje, mert hozzá mert érni az egyik játékhoz, ami neki kellett volna, véres cirkuszt rendezett azért, hogy Pömpöllér ne nézze akkor a tévét, amikor ő, hogy ne játsszon vele egy szobában, ne nézzen rá csúnyán. Pömpöllért se kell félteni persze, bár százszor megbeszéltük, hogy türelmesnek kell lenni a Lujzival, nem szabad megütni, most ilyen hisztis korszakát éli, stb, stb, de azért ha nem nézek oda, elég gyakran kirakja a lábát, vagy ha megelégeli a hisztit, megrázza a libát, mint floki a lábtörlőt, és magunk közt szólva egyre inkább kezdem megérteni, mert az elviselhetetlenség határát súrolja most már a hisztériája.
Még szerencse, hogy azért beosztják egymás között a kölykök, hogy egyikük mindig aranyos, ha a másik megkergül, most, hogy Lujzi beboszorkányosodott, Gergő lett tündérbogyó, lehet hogy elkiabálom, de már harmadik éjszaka alszik szünet nélkül este nyolctól reggel hétig, folyamatosan vigyorog, mászik, tolja maga előtt a játékasztalkáját és lépeget, kibújt végre teljesen a hetedik foga. Pömpöllér is kezelhető, meg aranyos, bár Lujzi miatt nem tudunk szinte semmit játszani, ha kirakózni próbálunk, azonnal jön a libatyúk, szétdobálja, belenyúl, hisztizik hogy ő is, persze nem egy másikkal, hanem azzal, amivel a bátyja, és már kész is az ordítozós összeveszés, ha társasozni, memóriakártyázni szeretnénk, dettó ugyanez a helyzet, mi marad a kölyköknek, mint szórakozás? Egymást basztatni.
Néha azért tízpercekre-negyedórákra visszajön a régi tündérbogár huncut kislány, olyankor lehet vele mondókázni, meg bohóckodni, ma reggel pl egészen önmaga volt, bizakodom, illetve azt számolgattuk az emberrel, hogy mire majd Gergő is túlesik ezen az agyromboló korszakon, Pömpöllér fogja kezdeni a prekamaszkort, csak hogy mindig legyen valami, ami az eget tartja.
