Hát, egy hónappal ezelőtt meghalt a nagymama, ami ugyan várható volt, de mégis eléggé megviselte a családot. A gyerekek most kerültek először megfogható közelségbe a halállal, és mindenki a maga sajátos módján reagált rá. Pömpöllér az első ledöbbenéses sírdogálás után oknyomozó munkába fogott, és mindent, de mindent tudni és érteni akart, neki ez az út vezet az elfogadáshoz, úgyhogy egy álló napig csak magyaráztam, száradt a tüdőm, és izzadtam, ugyanis a ráksejtek működésétől a hamvasztás technikai kivitelezéséig mindent tudni akart, de megérte, mert sikerült tisztázni a fejében pár olyan dolgot, amik, ha tisztázatlanok maradtak volna, még sok galibát okozhattak volna, gondolok itt olyasmikre, mint hogy például este kiderült, hogy azt hitte, hogy a rák fertőző, és el lehet kapni, mint a náthát, és teljesen megkönnyebbült, amikor megtudta, hogy ez nem így van. Most úgy tűnik lenyugodott, néha emlegeti a mamát, de például a temetésre nem akar eljönni, azt mondta: anya, én inkább nem mennék el a temetésre, ha nem baj, de azért sok boldogságot kívánok a mamának! :-))))

Lujzi, a cizella-mizella lepkelelkű királylány első kérdése az volt, amikor elmondtam nekik: És mikor fogják elásni? :-D És akkor én meg ne röhögjek, na mindegy. Aztán, lévén sokkal kevésbé racionális mint a bátyja, neki a lélek és a mennyország kérdését kellett kicsit kifejteni, meg az ágyába gyűjtötte az összes játékát, amit még a mamától kapott, a hamvasztás kérdését meg plasztikusan, és az ő lelki életéhez igazítva úgy tudtam neki elmagyarázni, hogy azt mondtam, hogy a halál után a test már nem működik, csak olyan, mint egy üres csigaház, és azt hamvasztják el, abban már nincs benne a lélek, nem fáj, semmi, na ez megtetszett neki, ez a csigaház-buli, kíváncsian várom bedobja-e majd a temetésen a rokonyoknak, ő ugyanis jön, mert jönni akar.

Gergőt viselte meg talán a legjobban, ő az ugyanis, aki a legkevésbé érti - nyilván. Érti ő, csak nem fogja fel, és valami elképesztő aranyos volt, ahogyan ezt a számára túl nagy információt próbálta mindenféle irányokból belegyömöszölni a kis buksijába, de hát sehogyan sem fért bele, akárhogy is próbálta. Amikor elmondtam nekik, akkor gyújtottunk egy gyertyát a mama emlékére, és beszélgettünk. Mire Gergő: Mamának születésnapja van?? (ugye, gyertya egyenlő szülinap :-). Nem, nincs, azért gyújtottunk neki gyertyát, mert meghalt, és emlékezünk rá. Erre ő: De csak álmodja?? :-)))) Nem, nem álmodja. Akkor mindenhonnan vérzett?? Nem, nagyon beteg és öreg volt, de nem vérzett. De akkor most nem tud enni? és így tovább, és így tovább, nagyon szívfacsaróan édes volt. Aztán ő lett az, aki éjszakánként felébred és átjön, úgyhogy újabban megint hárman dekkolunk az ágyban éjszaka, remélhetőleg ülepszik a dolog, mert a múltkor, hazafelé jövet az oviból spontán kijelentette azt, amivel csak egyetérteni tudok: Anya, tök jó, hogy mi nem haltunk meg! és tovább ugrált a hóban. :-)))

A temetésbizniszről írhatnék egy külön posztot, a földgömb alakú urnatartótól életem legmorbidabb proszektúra-túrájáig, külön kiemelve az olyan kis poénokat, hogy a temetkezési vállalat előtti cigizőhelyen egy urnatetőbe lehet hamuzni (WTF?! és bennem óhatatlanul felordít ilyenkor a cinikus énem, hogy mi van, ha megtelik: hozzásöprik Kovács nénihez, vagy mi?), arról nem is beszélve, hogy nagyjából teljesen legatyásodtunk a sok költségtől, na mindegy, inkább megyek és letöltök pár képet a gépről, hogy tudjak posztolni :-))))