említettem már, hogy imádom a nagyfiamat? Bár igazából nem tudom eldönteni, hogy rajta röhögünk-e a legtöbbet, vagy valamelyik tesóján, de a tegnap estét abszolút viszi. Mert bár genetikailag abszolút igazolható eredetű a kommunikációs kényszere, mégis kezdi súrolni az elviselhetetlenség küszöbét, magyarán szólva folyamatosan pofázik, de tényleg, már kezdjük azzal gyanúsítgatni, hogy áttért a bőrlégzésre, tegnap este vacsora közben egyszerűen nem bírta abbahagyni,
anyaanyaugyehogyazeszkimókiglubanlaknak,tudodolyanjégbőlkészültsátorban,ésanya
abbanhogyhogynemfáznak,apaapaképzeldemlékszelmilyenjeditrajzoltamtegnapazóvodában,
tudodazafehérsisakosnaésképzeldazegyolyanűrlénnyelharcoléppen,amelyiknekháromfejeés
hatszemevanésalábaolyanmintegybékatappancsdeakezeteljesenemberiésazértrajzoltam
olyanramertarragondoltamhogyazzalsokkaljobbantudküzdeni,ésanyamilennehaaházunkha
akkoralennemintegyfelhőkarcolóéshakihajolnánkazablakonakkorlátnánkarepülőketismega
madarakatisésugyehogyhanagyonszárazfátteszünkösszeegykupacbaakkoregynagyítóvalis
megtudjukgyújtaniazokatperszecsakhanagyonerősensütanapmert...
igen, kisfiam, emlékszem, de most már egyél szépen!
okésanyaeszemdeugyehogyevésnélkülkibírjaazemberkéthétigisdevíznélkülmegcsakkétnapig
mertatestünkiszonyúfontosalkotóelemeavízésezértkellolyansokatinni,demosthogyvanez,
holvannakasejtekbenavízmolekulákottköztükvagybennükvagyholférelbennünkazasokvízés
emlékszelapaamikorlementünkabalatonraésottvoltazabácsiakinekugyanolyankékautójavolt
mintavincééknekegyébkénttudtahogyavincééknekmegvanaklóncsillagrombolódenemazamit
amúltkormutattamazújságbanhanemazamitépítettünkamúltkorcsakaabalszárnyalattnemegy
hanemkétkilövővolt,érted,és...
gyerek, most már egyél, könyörgöm!
eszemanyanemlátodmostisteleaszámdeegyébkéntazhogyvanhaegyűrhajópontkikerülazűrben
egyaszteroidátakkorkellindexelnievagynemamúgyanyapontosanmikellahhozhogyvalakiautót
vezethessenmertazttudomhogyvannakolyanfelnőttekisakikneknincsjogosítványusdeneked
ésapánakisvandenekemmajdcsaknagykorombanlehetésanyaarragondoltam,tudodmire,arra
hogyvacsorautánrajzolhatnánkközösenegynagysztárvórszosrajzotdemondjukolyat,tudod
milyetanya,olyathogymondjukterajzolodmegaklónharcosokaténmegadroidokatutdodmelyik
akedvencdroidomanyaazamelyikgurulniistudés...
ááááááááááááááááááááááááá! :-)))
és így tovább, egyszerűen lelőhetetlen, az apjával már sírtunk a röhögéstől, már ő is röhögött saját magán, de nem bírta abbahagyni, akkor mondtam, hogy játsszunk olyat, hogy a kaja legvégéig nem szólalhat meg, na ez pár percig ment, akkor odajött és pantomimezni kezdett, azon megint beborulva röhögtünk, mert olyanokat csinált pl hogy odaállt elém, mutatóujjal megbökdöste a homlokát, majd bal kézzel brékelni kezdett, mint egy dzseko-imitátor, majd amikor tíz perc vinnyogás után még mindig nem jöttünk rá hogy ez mi akar lenni, elmondta, hogy a következőt akarta elpantomimezni: Apa, apa, emlékszel arra, amikor a Balatonon olyan nagy hullámok voltak?
Újabb öt perc csendet sikerült nagy nehezen kicsikarnunk tőle, ami alatt próbáltunk kommunikálni a maradék, jóval lassabb gyermekeinkkel, de közben is folyamatosan mutogatott, majd befejeztük a vacsorát, kimentem cigizni, és mire visszajöttem, elémpattant egy táblával, amire ezt írta:
ANYAUGYEIGAZ HOGY KINÁBAN UGY KÖSZÖNEK AZ EMBEREKK HOGY MEGHAJOLNAK?
Kérem, én ott leültem a földre, és annyira röhögtünk, hogy fájt a hasam, imádom, egyszerűen imádom :-))))