naszóval az íjazás téma folytatódik ám, mert alighogy hazajöttünk Tésenfáról, aludtunk egyet, mad másnap nagy hirtelenséggel fölkeltünk, és elmentünk megnézni a visegrádi palotajátékokat, ahol tudvalevőleg az egy négyzetméterre eső hagyományőrző, lóról nyilazva sámándobot rázó, a hétköznapokban egyébként valószínűleg teljesen normális életet élő tarsolylemezes hibbantak száma igen nagy, és ebből kifolyólag körülbelül három méterenként volt egy íj és nyílárus, így az is egyértelmű volt, hogy mi sem megyünk nyíl nélkül haza, tekintve a gyerek újonnan felfedezett tehetségét :-)

(ja egyébként felfedeztünk egy új emberfajtát, a fekete neccharisnyás, fekete sminkes-körömlakkos, szimatszatyros, félrezselézett hajú, vállán tegezben nyilakat és íjat cipelő úgynevezett mélymagyar emós szittyapunkot, élmény volt)

Szóval a klapec megkapta a fegyvereket, ahogy terveztük, ám amire egyébként szintén számítani lehetett, ismerve Gaz Pömpöllér jellemét és jellegét, a nyilak és az íj per pillanat magányosan, elkobozva szomorkodnak az emeleten. A gyerek ugyanis majdnem sikeresen félárvává tette vele magát és kisméretű testvéreit, amikor öt centi híján fejbenyilazta szülőatyját :-)

de egyébként véletlen volt, és csupán a nagy lelkesedésből fakadt a majdnem-baleset, megkapta ugye a csávó az íjat, örült, mint majom a farkának, hazajöttünk, apjával felmentek hátra a kertbe, apa elővette a nagy íját, mert neki olyanja is van, és nekiláttak a hapsik kartondobozra nyilazni, dübörgött a tesztoszteron. Majd egyszer csak robog le a gyerek bőgve, apja meg dühös képpel, ugyanis amíg odament a céltáblához kiszedegetni a nyilakat, egyszercsak hogy, hogy nem, egy nyílvessző süvített el a füle mellett...........

úgyhogy volt nagy lelki élet meg íjelkobzás, és most a gyerek a visszaszerzésén melózik, azaz nyomatékosan és folyamatosan JÓ, ami most már nála nem csupán annyit jelent, hogy nem rossz, hanem hogy segít, gereblyéz, autót takarít, ilyesmi, a verebek azt csiripelték, hogy még egy-két nap, és újból retteghetnek a csobánkai mókusok. :-)