Van egy sztori, vagy vicc, vagy nem is tudom, minek nevezzem, a lényege a következő: a cowboy megérkezik a városkába, és kiköti a lovát a kocsma elé, ahol már ott áll az aranyásó lova. A cowboy lován egy könnyű nyereg és más semmi, az aranyásó lova roskadozik, zsákok, ásók, csákány, sátorlap, komplett felszerelés a hátán. A cowboy lova végigméri a másikat, majd így szól: hát nem semmi, hogy hogy bírod ezt a sok terhet! Mire az aranyásó lova: Milyen terhet?

Na, hát kábé én is így érzem magam hirtelen, ugyanis itt volt ma nálunk paramami barátnőm, házat nézni (ugyanis Csobánkára akarnak költözni, jippiájóó :-), és délután hirtelen felindulásból kifolyólag elvitte magával a két nagyobbik gyerekemet ottaludni, akik örömmel és vihogva mentek, Lujzibujzi is serényen pápázott, én gyorsan összeraktam a cuccukat, és viszlát, én meg itt maradtam parlagon, egy , azaz egy darab kisméretű gyerekkel, és nagyon furcsán érzem magam, tengek-lengek, a zuram dolgozik, én meg röhögök magamon, hogy mennyire megszoktam már, hogy este hárman csimpaszkodnak rám, hogy vacsoráztatás közben Gergőt ringatom, hogy tápszerkészítés közben harisnyát húzok, hogy fél kezemben mesekönyv, másikban orrszívóporszívó, harmadikban egy gyerek, hogy este két könyvből mesélek párhuzamosan, majd lerogyok, most meg semmi, azt az egy szem kiskorút hipp-hopp leraktam, és most úgy érzem magam, mintha az aranyásó lováról levették volna a zsákokat :-D