A kórházban jöttem rá, hogy minden baj okozói a pasik, de komolyan.

Ezek már kicsinek is kattantak egytől egyig, egy másfélévesben is ugyanaz a brutális ösztön dolgozik, mint az ősemberben, aki legyilkolta a kardfogú tigrist.

Ugye a 3 hét alatt jó sok gyereket láttam bejönni-hazamenni, és egyre stabilabb meggyőződésem, hogy ugyan szar lenne a világ pasik nélkül, de sokkal nyugisabb szar.

Egészen hihetetlen volt azt megfigyelnem, hogy a behozott kislányokkal a világon semmi de semmi baj nem volt, totyogtak, ölelgették a plüsseiket, egymással is szépen eljátszottak - már amennyire ez a két év alatti korosztály tud egymással játszani - de nyugalom volt, béke, csicsergés, anyák beszélgettek, stb.

  Na de a kisfiúk.........kivétel nélkül mindegyik egy igazi kis pszichopata (mondom ezt úgy, hogy a sajátomra is igaz), az első dolguk volt földhözbaszni a játékosdobozt, kiborítani, elkezdeni nekitolni a többi gyereknek, rángatták ki a többiek kezéből a játékot, hisztiztek, dobáltak, ordítottak, csapkodtak, az egyik másféléves atomanti konkrétan rászállt szerencsétlen Lujzira, ahogy kiléptünk a szobánk ajtaján, megjelent a törpeköcsög és elkedte a lányt rugdosni, lökdösni, az meg csak nézett.

Anyáknak esélyük nem volt belefolyni a folyosói eszmecserébe, mert azt csinálták, amit egyébként én is anno, nonstop mentek a gyerek után, fogták le a kezét, vették fel az eldobált játékot, korholtak, magyaráztak, sűrű elnézéseket kértek és szemlátomást nem értették, hogy hogy lehet az, hogy a Lujzi meg egy másik kislány 20 perce ücsörögve játszik két plüssizével.

Borzalom, kérem, borzalom. :-)

Mindenről a kromoszómák tehetnek, tudom, de akkor is elképesztő volt látni, hogy a pelenkás porbafingó kis hülyék is már kényszeresen harcolnak, kakaskodnak, mindennel azonnal csinálni akarnak valamit, mindent szétszednek, eltörnek, minden azonnal kell nekik, vááááááá, és hogy az agresszió is úgylátszik veleszületett történet, nemcsak a lábszag.