Holnap van a születésnapom. Már kezdem megszokni, hogy ez mindig valamiféle mélypont számomra, hogy ilyenkor a szokásosnál is jobban hiányzik az anyukám, aki már soha többé nem köszönthet fel. Annyira rettentően hiányzik, hogy azt egészen egyszerűen nem tudom kifejezni. Emlékszem, amikor a halála után kipakoltam a szekrényét, és beletemettem az arcomat a kardigánjába, és annyira intenzíven anyu-illata volt, hogy konkrétan megfordult velem a világ, soha nem éreztem ilyet azelőtt. Emlékszem, ahogy megpördült a székén, és felragyogott a szeme az örömtől, hogy meglátott, ahogyan a haját mostam, amikor már nem tudta egyedül, emlékszem, milyen gyönyörű volt még betegen is, még akkor is, amikor már sovány volt és egyre jobban világított a szeme, emlékszem a növényeire, amik imádták, a kétméteres hibiszkuszára, ami a halála után spontán lehullatta az összes levelét-virágát, anélkül, hogy bárki is megmozdította volna, és csak állt ott, egy aszott kóró. Emlékszem, hogy a kórházban egy kiskutyáról álmodott az utolsó napokban, amikor én a folyosón sírtam és az egyik nővérke ölelgetett, és őszibarackos joghurt volt az utolsó étel ami ízlett neki, és csak akkor halt meg, amikor megkértem rá, mikor már nem volt magánál, és én megkértem, hogy menjen, megköszöntem neki mindent nagyon, százszor, és elengedtem, mert az már nem volt élet, és akkor este meghalt, és emlékszem, hogy a temetésén megszámoltam az összes koszorún a gerberákat, és van egy farmerem, amit még ő varrt meg, két kis dobozom, amiben az elszakadt láncait meg ilyen félfelesleges kis vackait őrizte és van benne pár bevonalkázott kis papírdarab, és már soha nem fogom megtudni, mire kellettek neki, és megvannak a gyűrűi, a nagy kékköves, amit kislánykoromban úgy imádtam, mint most Lujzi az én ékszereimet meg a pici rózsaszín.
Alig maradt valamim.