Csüggedt vagyok, az van, kikészít a legkisebbik gyermekem, aki továbbra is ultrabrutál dackorszakában lubickol, tör-zúz, ordít, hajigál, csapkod, dobál, minden kell és semmi sem, és hogy a dolog még szebb színezetet nyerjen, második hete alvássztrájkol is mellé, azaz egyáltalán nem akar elaludni, másfél-két órás cirkusz van minden este, ordít, kijön, visszaviszem, megpuszilom, betakarom, kijövök, ordít, nemakajokaludniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii, kijön, visszaviszem, betakarom, ordít, kijön, visszaviszem, nemakajokaludniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii, kijön, stb, stb, míg végül egyszercsak feladja és mosolyogva elalszik, én meg támolygok le az emeletről, fél tizenegykor mint egy agyhalott, és egy újabb estére tervezett tennivalómat teszem félre, mert a fejemből való kinézésen kívül bármi másra tökéletesen alkalmatlan vagyok, meg amúgy is esélyesen megjelenik fél egy körül újra a törperém, és ordít, és nem tudok vele mit kezdeni, a múltkor már tényleg egy papon gondolkoztunk itt a zurammal, vagy egy ördögűzőn, mert kajakra olyan volt a gyerek, mint akit megszálltak a démonok, nem akart semmit, nem volt éhes, szomjas, nem fájt semmije, nem akart hozzánkbújni, csak ordított hörögve, és bármit kérdeztünk, torkaszakadtából üvöltve reagált, már kínunkban röhögtünk, a zuram diktafonos felvételeket készített kamaszkori zsarolás céljából, amikor a hörgő, taknya-nyála egybefolyós fetrengős üvöltés egyik pillanatról a másikra elmúlt, ült a gyerek a kanapén hajnali kettőkor, püffedtre sírt szemekkel, rekedtre sírt hanggal, és a legangyalibb cukorkahangján közölte velem, hogy NEMSÍJTAM, ANYA! SZEJETLEK ANYA! FINOM A SZÖJP, ANYA! frankón azt gondoltam, hogy a démonoknak hirtelen eszébe jutott valami fontos elintéznivaló, és gyorsan elmentek, más megoldást nem tudok elképzelni.

Töprengek, hogy miért kaptam ezt a gyereket, mi is lenne az én karmikus feladatom vele, elsőre ami az eszembe jut, az az alázat megtanulása, a nagytesók ugyanis nagyon szülőbarát kisbabák voltak, hamar és sokat aludtak, megették, amit eléjük tettem, rugalmasan kezelték a napi beosztásukat, szerették a többi gyereket és embert, mosolyogtak, lehetett velük utazgatni, társaságba menni, büszkülni, és én meg is tettem, és picit talán kezdtem azt gondolni, hogy én vagyok a faszagyerekbe oltott alfamami, és sajnálattal kevert borzadállyal néztem a földön fetrengve hisztiző kisklambókat, meg hallgattam a rémsztorikat a kialvatlanul támolygó szülőkről, fürdőkádban alvó apukákról, és magamban valahol azt gondoltam, hogy ejj, ugyan, hát nem olyan rohadt nehéz dolog ez, mit kell ennyit faksznizni.

Na és akkor kaptam meg Gergőt. AKi mindent felborított, akivel semmi nem működik, ami a másik kettővel működött, aki nem alszik normálisan, nem eszik normálisan, alig van valami napirendje, pedig mióta él, próbálkozom, aki utált mindenkit rajtam kívül, akivel sehova nem lehetett menni, aki ordított az autóban, üvöltött a babakocsiban, sikított bármilyen idegen helyen, a mai napig leordítja azt, aki hozzá mer szólni ismeretlenül, aki miatt hónapokig félálomban aludtam a kanapén és a babakocsiját tologattam, aki miatt nem tudok értelmesen játszani a két nagyobbik gyerekemmel, csak lopva, mert azonnal odajön és ordít és tör és zúz és tép és dob, és nem tudom megfékezni, és váááááááááááááá. És mostanra tökéletesen megértettem, hogy csak igen kis mértékben múlik rajtam a gyerekem karaktere, hogy a két nagy csak egy szerencsésebb kombináció a génlottón, és már magamban se gondolok soha olyanokat más gyerekéről, hogy hú de elcseszerintették, és most már tudom, hogy nem csinálom én jól, csak idáig mázlim volt, és hogy ha ez lett volna a lecke, akkor köszönöm, felfogtam, vége lehetne most már.

Mert persze a kisklambó  mindehhez kapott - mintegy életmentő feature gyanánt - egy tündéri pofát meg szőke angyalfürtöket meg grübedlit, meg rettenetes huncutságot, és édibédiséget, meg okosságot és humort, és nem lehet nem imádni, mert hihetetlenül aranyos és vicces, de akkor is fenntartom, hogy ha ő lett volna az első gyerekünk, kurvára egyke marad. :-)

Lujziról meg csak annyit így gyorsban, hogy a héten döbbent rá egy óvodai séta során, hogy az óvónénik nem az oviban laknak, hanem saját házuk van, és hát még emészti a sokkot. :-)))))