az vagyok én, nyúznak a gyerekek keményen, Gergő épp hogy kijött a zöldtaknyos-köhögősből, átmenet nélkül belement a hatfogegyszerrekibújós-fosós-seggkicsípősbe, ami értelemszerűen rengeteg üvöltéssel jár, Lujzi hisztis és féltékeny, folyton bántja a kicsit, szabályszerűen pofozkodnak a kis hülyék időnként, én eleinte ötpercenként rendet teszek, aztán úgy 11 körül megunom, és hagyom, hadd csinálják, Pömpöllérnek is tele velük a zsákja, szanaszét törik a legóit, széttépték a virágját, amit ő akart nevelgetni, semmi és sehol nincs már biztonságban, Gergő mindenhová felmászik, a székre, a padra, a konyhaasztalra, a pultra, mindent lehajigál, széttép, eldob, kidönt, egész nap szedegetem le mindenhonnan, amitől persze ordít, Lujzi hisztizik, Pömpöllér morog, nem találom a pénztárcám, a zuram lelépett motorostúrázni, a házunkat ellepték a hangyák, és egészen egyszerűen reménytelen a két kicsi mellett elérnem, hogy ne legyen morzsa sehol, így már kínomban röhögök, hogy akár el se kell mosogatnom, lehordja majd a hangya, szóval most éppen nyűgös vagyok és morgós és kedvetlen, és valaki mentsen meg a saját életemtől, és vigye el az összes gyerekemet két napra valahová, és keresse meg a pénztárcámat, és takarítsa ki a házamat és tegye rendbe a kertemet, én meg hadd üljek valahol messze innen, békésen, méla kussban, köszönöm.