Javulóban vannak a csimoták, légzésileg még mindig nagyon durva a helyzet, valamikor a nap folyamán mindkettő rajtam fetrengett, és így közelről hallgatva őket, teljesen olyan volt, mint Darth Vader a pornószinkronstúdióban :-) de már nincs lázuk, Lujzi csicsereg és ugrabugrál, bár 5 perc páros lábbal ugrálás után 5 perc köhögőroham jön, Gergő még nyűgös, de neki az antibiotikum kikezdte a gyomrát, hiába kap normafloret, hasmenése van és fáj a hasa, ezzel nem sok mindent tudok kezdeni, próbálom elterelni a figyelmét, amiből kifolyólag így estére a lakás úgy néz ki, mintha bomba robbant volna, és szűk ösvényeken közlekedem a szanaszét szórt játékok, legók és műanyag katonák között :-)

De Pömpöllér már volt oviban, sőt mi mentünk érte a kicsikkel, és még ott maradtunk kicsit játszani az udvaron, azaz kábé egy órát voltunk levegőn, ami az elmúlt héthez képest zsírkirályság, holnap megyünk vissza a dokihoz, hát remélem jókat fog mondani és mérni.

Ezenkívül csak annyi van, hogy megállapítottam, hogy a lányom némileg autisztikus, ma rátalált a katicás hátizsákjára, és azt játszottuk el kábé hétszázszor, hogy kinyitotta, belerakott két dm-es mininaptejet, majd odahozta, hogy cipzározzam be, mert azt nem bírta, majd megfordult, és tartotta a hátát, hogy adjam fel rá. Ráadtam, arrébb ment két métert, kicipzározta, kivette belőle a két mininaptejet, visszarakta, majd odahozta, hogy cipzározzam be, adjam rá, becipzár, ráad, elmegy, kinyit, kivesz, berak, jön, és ezt így egymás után vagy egy órán keresztül, már röhögtem, hogy ilyen nincs, de aztán eszembe jutott Gazbáty kábé ugyanennyi idősen, amikor az apjával számoltuk, hogy hányszor fogja meg ugyanazt a kartondarabot, amiből kiesik egy másik, állapítja meg, hogy eltört, rakja vissza, majd ejti ki megint, állapítja meg, hogy eltört, rakja vissza, komolyan mondom, minden gyerek futóbolond, csak olyan cukik, hogy elnézzük nekik :-))

Ja és bréking nyúz, Gergő megtanulta a kérem-köszönöm-tessék-játékot, és ezzel beállt az autista szakkörbe, mert vele meg ezt kell csinálni végtelennek tűnő negyedórákon át, hogy átnyújtok neki egy valamit, majd nyújtom a tenyeremet  és elkérem, majd maikor odaadja, örömtől csillogó hangon megköszönöm, és azonnal dugom az orra alá, hogy tessék, és így tovább, és így tovább és akkor nagyon boldog, és még azt is elfelejti, hogy ő most éppen egy bacilusoktól gyötört kisbabamártír. Komolyan, ehhez képest megépíteni a huszonharmadik legórakétát már kész kikapcsolódás :-D