Mert ugyan mi szebb is van annál, mint amikor a fagyos reggelen elindulunk, hogy hazahozzuk a nagymamát a kórházból, és én uszkve negyven perc alatt felöltöztetem a hármakat, mindenkire ráadom a pulóvert, a kabátot, Lujzira az overállt, mert ő a legfázósabb, mindenkit beleimádkozok a csizmájába, kivárom amíg megküzdenek a tépőzárakkal-cipzárakkal, ráadom mindenkire az adekvát sapkát-sálat, kifújok 3 orrot, bekötök 2 sapkazsinórt, meggyőzöm a nagy lovat, hogy nem túl jó ötlet a kapucnijára venni a sapkáját, meggyőzöm a libatyúkot, hogy a kék overállhoz megy a rózsaszín csizma, valamint hogy azért síkesztyű még nem kell, felöltözök, bakancsot veszek, összeszedem a cuccaimat, majd kimászunk a befagyott autóhoz, majd visszamászunk, mert az overállosnak pisilni kell, majd beülünk, majd tíz percig vakarom az autót, majd nyolc percig birkózok a zsebterroristával, hogy engedje magát bekötni, majd mikor végre mindenki stabilan, biztonságosan és elégedetten ül a kocsiban, és még csak húsz perc késésben vagyunk, beindítom a motort, és ekkor tündéri csengő hangon megszólal hátulról a legkisebbik bebugyolált michelin-bábu: KAKILTAM!

És tényleg.

:-D