Igazából még nem is írtam le, mitől lett pömpöllér gaz, mert mostanra már szuperkulturált, értelmes és öntudatos nagyfiú, fene se nézné ki belőle, hogy milyen brutál kiskölyök volt ő még nem is olyan régen.

Emlékszem, amikor láttam békésen bazseváló anyukákat az utcán, úgy hogy az 1-2-3 éves csemetéjük egyhelyben állt a lábuknál, arra gondoltam magamban, hogy ezek a szegény gyerekek biztos betegek, vagy az anyjuk telenyomta őket gyógyszerrel, mert az én kölyköm, ha nem fogtam vasmarokkal a kezét, azonnal elrohant a bús picsába és futhattam utána ordibálva Kenyáig.

Emlékszem, amikor magára borította az apja motorját, tél volt, overállban volt, én 5 méterre álltam tőle, a motor kettőre, kitámasztón, odatrappolt, megragadta a kormányt -  és azzal a lendülettel borította is magára a 150 kilós gépet, majd feküdt alatta és nézett, a kormányvilla a fejétől balra tíz centire, a benzintank a fejétől jobbra húsz centire. Akkor sikerült megtapasztalnom, amiről addig csak olvastam, hogy az adrenalinfröccstől az embernek remegnek az izmai, és hogy 4 hónapos terhesen simán felrántok egy 150 kilós motort fektéből, miközben üvöltök az apjáért, mert persze megtartani már nem tudom, és mindeközben még arra is van időm, hogy lássam lelki szemei előtt a gyereket tolószékben, fekvőgipszben, a sírban. Persze semmi baja nem lett, az én ordításomtól kezdett el ő is bőgni, maga az eset olyannyira nem rendítette meg, hogy pár nap múlva megint felborította a motort, csak akkor már elugrott, és ő jött be szólni, hogy apa motorja felborult, mondom magamban ááá, dehogy, apja kint volt vele, de azért kinéztem, hát persze hogy ott állt a motor felborulva, de nekem már pillám se rebbent.

Emlékszem, amikor valamiért bementünk a takarítócsajszinkkal az anyósom volt szobájába, Lujzi fent aludt az emeleten, és még éppen csak hogy beléptem az ajtón, Gazpömpöllér mögénk lépett, bebaszta az ajtót, természetesen kívülről, ráfordította a kulcsot és vadul röhögve elrohant, mi meg csak azért menekültünk meg, mert abban a szobában is van egy telefon, és így felhívtam a szomszédban lakó barátnőmet, hogy ugyan jöjjön már át és szabadítson ki minket, mert a gyerek bezárt.

Emlékszem, amikor kétévesen lelopta a helyéről a slusszkulcsot, kinyitotta vele a kocsit, beszállt, és pöcc nélkül beindította a verdát, ami hálistennek üresben volt és a kertben állt, majd mire odarohantunk az apjával, már a kéziféket rángatta és pléhpofával leintett, hogy csak pomázra megy fagyit venni.

És amikor bezárta magát a kocsiba, aminek csak egyetlen kulcsa van, és az is apja zsebében maradt, aki elment motorral dolgozni, és én vagy másfél órát báboztam a gyereknek a kocsiajtó előtt, hogy ne essen kétségbe, és ne zúzza szét a berendezést, és amikor a medence túlsó végében kijelentette, hogy ő már prímán tud úszni úszógumi nélkül is, majd habozás nélkül fejest ugrott, és persze elsüllyedt mint a féltégla, és úgy halásztuk ki az aljáról, és amikor bemászott a kútba, és felmászott a kocsi tetejére, és kimászott az emeleti terasz ereszére, és amikor megpróbáltam szobafogságra kényszeríteni, mire fakockával kibaszta az üvegajtó tetejét és alját is, és és és és, kész csoda hogy még él, meg mi is :-)))

Viszont mostanra beérett valahogy a sok magyarázás, ordibálás, bőgés, szidás, dicsérés, mesélés, le van higgadva a kölök, esze mint a penge, úgy biciklizik, mint egy isten, úgy focizik, mint egy állat, és nagyon-nagyon szerelmes vagyok belé, az apja meg csak úgy ragyog a büszkeségtől, ha róla beszél. És még csak négyéves :-D

maugli és a kistesó