Mondják, hogy a mai gyerekek túlságosan el vannak kényeztetve, minden füttyentésükre ugrunk, és mindent megkapnak, ami csak akarnak, erőfeszítés nélkül.

Ezért örül az én szívem, de valami rettenetesen, hogy hamarosan a mi kis ovink valóban az életre fog nevelni, és megtanítja a puhány kis kölyköknek – vagy legalábbis egy részüknek, hogy mindenért meg kell küzdeni. Például egy tányér főzelékért is.

Mert ugye per pillanat az az elképzelés, hogy az óvoda ötödik, új csoportját a nemsokára megnyíló egészségház alsó részében helyezik el, ami igazán nagyszerű ötlet, tekintve, hogy ott se kert, se konyha.

Ezért most próbáljuk magunk elé képzelni a frissen óvodába került hároméves Pistike egy téli napját az egészségház aljában.

Reggel megérkezik az oviba fél kilenckor, leveszi a csizmáját, az overállját, a sálját, a sapkáját, a kesztyűjét, a pulóverét, felveszi a benti cipőjét, és nagy lelkesedéssel bemegy játszani a kis barátaival.

Tízig.

 Tizkor elindul a csoport sétálni – ugye saját udvar híján mondjuk a játszótérre. Vagy valahova el. (Bár annak is meglenne a maga diszkrét bája, ha az egészségházba érkező, gyakran fertőző betegek közé vegyülnének kismotorozni a háromévesek, na de ne legyünk telhetetlenek). Így Pistike nekilát, pontosabban nekilátnak az óvónők és a dadusok, hogy Pistikére, és huszonhárom kis barátjára feladják a pulóvert, az overállt, a csizmát, a sapkát, a sálat és a kesztyűt. Mikor ez mind megvan, szoros emberfogásban elindul a kis csoport sétálni a keskeny járdán, az óvónők titokban beveszik az első Xanaxot. Kábé félóra sétára jut idő, utána vissza az egészségház aljába, ott az óvónők leszedik Pistikéről és sorstársairól a csizmát, az overállt, a sapkát, a sálat, a kesztyűt és a pulóvert, rájuk adják a benti cipőt, és innentől kezdve akár egy félórányi felszabadult játék is következhet egészen a déli harangszóig, amikor is ugye ebédelni szoktak. Itt két verzió is lehetséges, egyik izgibb, mint a másik. Nehogy már csak úgy odategyük a gyerek elé a kaját, ő meg csak úgy megegye, majd simán lefeküdjön aludni! Nem! Tanítsuk meg rá, hogy az élet küzdelem!

Így tehát az első verzió szerint az óvónők és a dadusok feladják Pistikére a pulóvert, a csizmát, az overállt, a sapkát, a sálat és a kesztyűt, kis zacskóban kezébe nyomják a benti cipőjét, ugyanezt megteszik a maradék huszonhárom gyerekkel is, majd újra nyakukba veszik kis falunkat, és visszalátogatnak a régi alma materbe – át a főúton, ahol se zebra, se járda, de hát mint említettem, a küzdés célja a küzdés maga ugyebár.

A sikeres túlélők már megkaphatják az ebédjüket – feltéve, ha találnak maguknak, és a levetett pulóverüknek, csizmájuknak, overálljuknak, kesztyűjüknek, sapkájuknak, sáljuknak helyet. Az óvoda ugyanis az ott lévő 4 csoporttal tökéletesen telített, hely az annyi van, mint a hangya farzsebében. De hát fejleszteni kell a gyerekek kreativitását ugye, ezért így itt is számos megoldási lehetőség kínálkozik.

Ülhet két gyerek egy kisszéken, de csak akkor, ha az egyik jobb, a másik pedig balkezes, így nem csattan össze a kanaluk és nem is könyöklik szájba egymást. A fagytűrőbbeket ki lehet ültetni a homokozóba enni, így nem égeti meg a kis szájukat a túl forró leves, ráadásul még egy öltözés-vetkőzést is megúsznak a napi hatszázból. Néhányuk beülhet esetleg az igazgatói irodába levest kanalazni – természetesen előtte ilyenkor javasoljuk a fontosabb akták elpakolását, a maradék pedig egyszerűen körbeülhetné a földre lerakott nagy fazekat és kenyérbéllel meregethetné a levest, mint a népmesében.

Ha mindenki jóllakott, a szerencsés ottmaradó négy csoport elkezd készülődni az ebéd utáni alváshoz, a büntetőszázad, akarom mondani az ötödik csoport pedig nekilát az öltözésnek. Leveszi a benti cipőt, gondosan bezacskózza, felveszi a pulóvert, a csizmát, az overállt, a sálat, a sapkát, a kesztyűt, és nekiindul a veszélyekkel teli útnak visszafelé. Óvónők beveszik a második Xanaxot, majd visszairányítják a keskeny járdán, a beláthatatlan, zebra nélküli kanyarban átkelve a csoportot. Mikor megérkeznek, már rutinból megy a vetkőzés, leveszik a csizmát, a kesztyűt, a sapkát, a sálat, az overállt, a pulóvert, felveszik a magukkal hozott benti cipőjüket, és már mehetnek is lefeküdni. Ugye milyen egyszerű és milyen barátságos egy megoldás?

Akárcsak a másik, ami szerint a csoport marad szépen a helyén, és amikor elérkezik az ebéd ideje, valamelyik kisportolt és jó kondiban lévő óvónő vagy dadus megragadja a forró levessel teli fazekat és felüget vele az egészségházig. Ott kiosztja a levest a gyerekeknek, akiknek hálistennek már meg sem kell fújkálniuk azt. Amíg a gyerekek kanalaznak, kisportolt nevelőjük visszaüget az óvodába, felkapja a főzelékes tálat, és felszalad vele újfent az egészségházba. Mire ezt megteszi, a leves pont elfogy, így csattoghat vissza az üres levesestállal, de ez így teljesen praktikus, mert visszafelé meg magával hozhatja tálcán a desszertet. Amíg az ottmaradottak a vécében elmossák a koszos tányérokat, neki még van egy útja vissza az üres fazekakkal, majd kényelmesen elterülhet a számára felállított oxigénsátorban, és békésen kenegetheti az út során szerzett apróbb fagyási, égési és izomsérüléseit, valamint bánhatja, hogy miért is nem ipari alpinistának, kőfejtőnek vagy szénbányásznak ment inkább. Mindezért természetesen csak a fizetése mellett kapott veszélyességi pótlék vigasztalja egy kicsit. De csak egy kicsit.

Az meg, hogy a fentebb felsorolt megoldások bármelyike láttán az ÁNTSZ-ben még a portás néni is szívinfarktust kapna, nemhogy az ellenőrök, már senkit ne érdekeljen. Végül is csak gyerekek.