Ami borzasztó volt a kórházban
látni a gyerekem rettegő nyüszítését, ha csak ránézett valaki, hallgatni, ahogy üvölt a kezelőben, ahova nem mindig engedtek be, orvos és nővérfüggően, és az ajtónak támasztott homlokkal hallgatni, ahogy zokog és ordítja felváltva hogy anya meg apa, és amikor kihozzák végre véresen, elgyötörten, vörös fejjel, leizzadva, óriási könnyekkel a szemében, és még egy óráig úgy kapaszkodik belém, mint a kismajmok, és csak hüppög, akkor vigasztalóan dünnyögni és nem bőgni, nem bőgni, nem bőgni.
lerakni a gyereket a műtőasztalra az intenzíven, kiharcolni, hogy ottmaradjak, amíg elalszik, látni, ahogy kezd hatni a bódítás, és egyre mélyebb hangon sír, próbál nyúlni felém, hogy vigyem innen, ne engedjem hogy bántsák, de már alig mozdul a keze, kimenni, egy órát állni az üvegajtó előtt, hallani, ahogy egyszercsak felsír az altatás alatt, elképzelni, ahogy szúrják be a bordái között a tüdejébe a tűt, bemenni, könnytől összetapadt hosszú, csukott szempillákat nézni, oxigénmaszkot tartani, pulsoximétert figyelni, és nem bőgni, nem bőgni, nem bőgni.
mások hihetetlen nyomorát látni, a vízfejű kislányt, akit ketten vittek a kezelőbe, egyvalaki csak a fejét tartotta, és átordította az éjszakákat, mert valami baj volt a shuntjével, a kéthetes kisbabát, akinek amputálni kellett a lábujját, ugyanis leégett, mert amikor besárgult, és kék fény alá tették, a nővérke alá rakta a hősugárzót, majd cseszett ránézni, hogy ugyan már miért is ordít szerencsétlen, a szép arcú, súlyosan fogyatékos 16 éves lányt, akinek herpeszvírus ette meg az agyát fél évesen, és most fokozatosan leépül, magzatpózba görbülve alszik az ágyán egész nap, a másfél éves kislányt, akinek senki nem tudja milyen enzim-gondja van, de 5 hónapos kora óta nem nő a feje, és súlyosan elmaradott, csuklik-nyeklik, mint egy túlméretes rongybaba. És a kicsik, akiket otthagytak éjszakára, és a folyosóra kirakott járókákban ordítottak fél éjszaka, miközben a nővérek mellettük kávéztak, meg pasziánszoztak a számítógépen.
