Én tudom, hogy kisgyerekes anyukáktól az az elvárás, hogy köteteket édelegjenek össze a pici babucijukról, hogy milyen édci, és milyen harmonikus az otthon töltött idő minden perce, és mekkora idill, mikor a kis édesen játszogató bogárkákkal a közelgő ünnepekről beszélgetnek áhítattal, miközben sütik a biokenyeret, majd addig csikizik egymást, amíg nem hánynak, majd mindjárt írok valami ilyesmit is de nálunk sajna gyakran nem így működik a lájf. :-)

Először is a gyerekem valami félelmetesen fárasztó tud lenni, mert nem és nem és nem tudom beleszuszakolni abba a szép nagy fejébe, hogy ő továbbra sem full egyenrangú velem, ezért nem cseszhet le, nem zavarhat fel a szobámba, nem fenyegethet meg, és egyáltalán nem beszélhet velem abban a minősíthetetlenül pofátlan stílusban, ahogy néha megteszi. Valamint innen küldöm szívélyes üdvözletemet minen kis köcsög óvodai csoporttárs kedves szüleinek, amiért hagyják, hogy a gyerekük úgy káromkodjon, mint egy kocsis, és így telefertőzze az egész csoportot, és én meg itthon próbáljam kivakarni a gyereket a kaki-pisi-puki ördögi köréből, amit per pillanat a humor netovábbjának tekint.

Azért vannak valóban humoros pillanatok, mint amikor a gyerek a Naésmicsináltálazoviban - kérdésre ragyogó fejjel beközli, hogy a Kevinnel játszottunk szarosat. Majd amikor magamhoz tértem az első röhögőgörcsből és megkérdeztem, hogy az milyen, elmagyarázta, hogy azt úgy kell, hogy mondogatjuk egymásnak, hogy szar, szar.

Végülis nem rossz játék, ha belegondolok :-D

Namost ha ehhez a kombóhoz még hozzácsapok egy arcüreggyulladást némi hidegrázással és olyan érzéssel, mintha valaki a jobb orrlyukamnál fogva feltöltötte volna a fejemet izzó uránérccel, akkor már az, hogy a Lujzi minden este beleszarik a fürdővízbe, már csak a foshab a szartortán.

Ilyenkor mindig a kedvenc mottóm lebeg a szemem előtt:

Isten, add, hogy megőrüljek, és boldogan élhessek tovább!

:-D