2007.09.10. 19:14| Szerző: Chipie

De komolyan.

Attól függ honnan nézem, egyik pillanatban könnyesre hatódom magam, amiért két ilyen szép, okos, bájos, egymást szerető kis angyalkám van, a következő pillanatban Géza elkezd artikulálatlanul ordítva rohangálni, mint egy fullos elmeháborodott, közben fellöki a hugit, Lujzi meg sikítva próbálja meg elnyomattatását kifejezésre juttatni, én meg csak állok, és merengek, vajon mennyi lehet egy repjegy valami szigetre ahol fehér homok van és relatíve kevés cápa.

A gyerekek amúgy is mind elmeháborodottak, csak annyira bájosak (álcázás rulez!), hogy elnézzük nekik. Ha csak feleennyire cukik lennének, már mind a gumiszobában nyomnák a performanszaikat.

Ma Lujzi egy gombóc fagylalt fotójától kapott ordítógörcsöt, mert nem fért bele abba a mákszemnyi agyába, hogy azt nem lehet megenni, és csak kaparászta, kaparászta a könyvet és visított, mint a beteg malac, én meg azt se tudtam sírjak vagy röhögjek. Aztán inkább röhögtem. :-)

 |   | Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://pompoller.blog.hu/api/trackback/id/tr39162049

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.