Az van, hogy a Lujzilány egy két lábon járó szőkenős vicc, és ez minket hol szórakoztat, hol rettenetesen kifáraszt agyilag, hol mindkettő, és nem értem, akkor se értem, hogy ez hogy lehet, hogy van egy kislány, aki amúgy tök okos, ügyes, értelmes, abszolút hozza a korosztályától elvárt szintet, és mindeközben időnként olyan szinten ostoba, bárgyú pi liba, hogy az döbbenetes, és olyan dolgokért képes olyan szinten hisztizni, hogy csak nézzük egymást az apjával, és tippelgetünk, hogy ez a génmutáció hogy jöhetett létre.

Mert az még a vicces kategória, amikor a nyaralóban bográcsoztunk, és a lány közölte, hogy most felmegyek, és lehozom a zseblámpát, hogy apa lássa a tüzet, és felment, és lehozta, és ott állt a tűz mellett a nyolc centis zseblámpával, és hősiesen világított. Az is vicces, amikor mondtuk neki, hogy nézd Lujzi, ott vannak a hattyúk, mire bámészan körülnézett, hogy anya, hol van a három tyúk, meg amikor kötötte az ebet a karóhoz, hogy a másfél centis sneci az tulajdonképpen delfin. De amikor visítós hiszti van az autóban azon, hogy ami előttünk megy, az nem traktor, hanem bébitaxi, hogy az ablakon besütő nap nem közös, hanem csakis az övé, és ezt úgy próbálja bizonyítani, hogy a fél kezét lengetve próbálja kitakarni a világ azon részét, amelyik nem belőle áll, amikor öklendezésig sírja magát azon, hogy nem húzhatja az ovitól hazáig a kardigánját a földön, amikor vacsora közben ordítozva veszekednek a bátyjával azon, hogy a Télapó szerinte kislány és nem kisfiú, amikor egy levegővétellel sikítja hogy ne kapcsold le a lámpát meg hogy nem akarok világosságot, kapcsold le a lámpát, szegény bátyja meg kapcsolgatja neki a kislámpát fel-le, én meg a másik szobában várom, hogy mikor fogy el a türelme, és rázza meg, mint floki a lábtörlőt, az már nem annyira vicces, és akkor azt még el se mondtam, hogy a leggyakoribb kérdése az, hogy ÉÉÉN? Tehát: Lujzi, légyszíves vedd a cipődet! Éééén? Igen, te. És légyszíves ne ülj a földön, megfázol. Ééén? Nem, áááá, a római pápa meg a lápi póc kézenfogva. Kiiiiii? Ééén? Vááá.

És az olyan típusú párbeszédekről se szóltam még, amikor hazaérkezik Nagy Apaisten a maga teljes horizontális és vertikális kiterjedésében, a cica eléáll, megöleli, majd megkérdezi:

- APAA, HAZAJÖTTÉÉÉÉL?

-Mire az apja: Nem.

-NEEM? NEM JÖTTÉL HAZAA?

-De igen, Lujzika.

-HOZTÁL VALAMIT, APAA?

-Igen, tessék - és a kezébe ad egy kocka csokit.

-HOZTÁL CSOKIT APAA?

-ember ilyenkor már a szemét szokta forgatni, és provokál: Nem, nem hoztam.

-NEM HOZTÁL CSOKIIT? - döbbent arc - AKKOR MIT HOZTÁÁL?  kezében a csokival bzm.

és ezt így akárhányszor és akármeddig, és ilyenkor az embernek hirtelen nincs máshoz kedve, mint ütemesen csapkodni a fejét a falba, és azt kérdezgetni sírva, hogy miért? miért? miért? miért?

Pömpöllér meg extra rosszul viseli ezt, ő ugye eléggé gyorsreagálású hadtest a hugihoz képest, és bár a csaja már megedzette valamelyest a minden logikát, ésszerűséget és praktikumot nélkülöző női hisztikkel szemben, ez azért már mostanában neki is sok, persze ha csak a  kisujjával hozzáér a húgához, az azonnal olyan szirénázásba kezd, hogy idecsődülnek a tűzoltók.

Szóval nagyon szép a lány, nagyon édes a lány, nagyon közvetlen és barátságos és kreatív és ügyes és muzikális, de hogy egyetlen egyetemi könyvtár se lesz róla elnevezve a jelenlegi állás szerint, az tutibiztos.