Megfogadtam - bár úgysem fogom tudni betartani, node mindegy -, hogy soha többé nem dicsekszem tele a fél világot a gyerekkel, hogy mennyire okos és ügyes és mennyire lehiggadt, és milyen könnyű vele, stb, stb, mert most már sokadjára szinte azonnal rámcáfol, és produkál valami olyat, amitől rapid lefolyású szívrohamot kapok és eldobom az agyam.

Nade kezdjük az elején.

Beköszöntött az anyák napja, ami nekem azért anyu miatt még mindig kicsit felemás ünnep, most viszont remekül indult, hajnalban lehoztam Gergőt, amíg etettem a kanapén, még kissé félkómában, lejött Pömpöllér, megpuszilt, majd szó nélkül leült azasztalhoz és komoly képpel alkotni kezdett. Félóra múlva kezembe nyomta ezt a rajzot, és közölte hogy boldog anyáknapját és hogy nagyon szeret, belőlem meg egy tócsa maradt a padlón. Íme a rajz, külön kéretik megfigyelni az angyal zseniális nyeles glóriáját (nem antenna! :-)

Egész nap tökjófej és szupervagány volt, itthon töltöttük a napot, kertészkedtünk, aztán elmentünk íjászkodni, kaptam virágot is, szóval eltelt. Másnap volt az óvodai anyáknapi ünnepség, amitől már kissé gyomorgörcsöm volt, mert a zuram aznap estig dolgozott, és mivel minden bébiszitter-jelöltem hivatalos volt az ünnepségre, nem volt más választásom, mint magammal vinni a törpéket is az oviba, és már előre paráztam, hogy a) Pömpöllér ne kapjon szaladgálós-hülyülős rohamot a felspannoltságtól, b) Lujzi ne kapjon sikítórohamot, amiért nem mehet be ő is középre énekelni, c), Gergő ne kapjon görcsös ordítórohamot a sok idegen embertől és a zsúfoltságtól, és d) én ne kapjak klausztrofóbiás rohamot a 25 nm-re bezsúfolt 25 gyerektől és 45 szülőtől, akik mind egymás nyakába lihegünk és a negyven foktól, és bár az összes pontnak jócska előfordulási esélye volt, egyik sem történt meg, halleluja, Pömpöllér egy angyal volt, szépen ült a helyén

 óriásit alakított, mint fecske :-)

minden mondókát mondott, amit kellett mutogatott, volt körjáték, vers, sünbalázsos kiselőadás, és csak azon röhögtem magamban, hogy a gyerek mindenki szövegét nyomta, nem csak a sajátját, ült a mesélő kiscsaj mellett, elméletileg teljesen funkciótlanul, gyakorlatilag azonban vele mondta a mesét, én meg zsibbadtam a büszkeségtől, hogy milyen nagy és okos és kedves és hogy lehiggadt, hogy beilleszkedett, meg úgy egyáltalán.

Közben a két kicsi is, minden elvárást megcáfolva angyal módjára ülte végig a műsort, Lujzi beterpeszkedett egy székbe, és mozdulatlanul figyelt, illetve helyenként tapsolt, és még a leggyengébb láncszem Gergő is elvolt némi ropi és almalé hathatós segítségével, ücsörgött egy kisasztalon, ahonnan látott, táplálkozott csöndben, és konkrétan a hangját nem hallottuk, pedig nagyon melege volt.

Szóval úgy mentem haza, hogy az én gyerekeim a világon a legszuperebbek, hogy mindegyik egy angyal külön-külön is, együtt meg aztán überelhetetlen jófejek, élen persze Pömpöllér, az ötéves lámlenge, eldicsekedtünk ezzel apának, nagymamának, barátnőknek, majd elégedetten nyugovóra tértünk.

És jött Murphy. Kezdődött azzal, hogy Gergő éjszaka elkezdett üvöltözni, taknya-nyála egybefolyt, fájt a hasa, lázas lett, szóval gyakorlatilag ami és ahol csak folyhat egy gyerekből, az folyt, alig aludtunk valamit, mert persze lehoztam, hogy ne üvöltse föl a többieket. Reggel félkómásan eltalicskázta apja a gyereket oviba, nagymamát kihívtam, tekintve hogy nekem torta és ajándék-beszereznivalóim voltak, természetesen a beteg Gergő az átlagnál is nyűgösebb-ordítósabb volt, és érezte hogy le akarok lépni, és mindent megtett, hogy ezt megakadályozza, épp csak a kocsim kerekét nem szúrta ki, de azt is csak azért, mert nem bírja kihúzni a késes fiókot, mindegy, otthagytam üvöltve szegény szívbeteg nagymamának, elszaladtam ide, oda, vettem ezt, azt, tortát, alapanyagokat, miegymást, hazafelé belefutottam a barátnőmbe, épp hozta haza a fiát az oviból, és azzal a hírrel öntött nyakon, hogy az én drága, okos, stb stb fiacskám effektíve lekurvázta az óvónénijét, és most ott ül büntiben.

Paff.

Hazajöttem, kidühöngtem magam, ellenálltam a kísértésnek, hogy visszavigyem a játékboltba az ajándékait, és a kukába vágjam a tortát, elszívtam három szál cigit, majd bementem az oviba, megkövettem az óvónénit, aki addigra már hálistennek röhögött, a gyerekem  már bocsánatot kért, de persze azért tőlem is megkapta a magáét, higgadtan, de megkapta, sugárban spriccelt a könnye, és rettentően sajnálta magát, amiért kertfogságra ítéltem, és nem mehetett ki a haverokkal biciklizni.

Szóval többet nem dícsérem, jobb a békesség.

:-D